Tóth-Donka Marina vagyok, coach. Eddigi életem során mindig vezetett egy tapasztalat, ami mottómmá is vált:
„Könnyebb egyedül boldogulni, ha vannak, akik segítenek.”

Igaz volt ez a tanulmányaimra, ahol számíthattam a tanáraimra, mentoraimra. A Szegedi Tudományegyetem jogi karán, munkaügyi kapcsolatok szakon végeztem 2005-ben. Ez a diploma egyenes út volt számomra a HR világába, ahol belekóstolhattam projektvezetőként, majd HR/Back Office vezetőként is a szakma érdekességeibe. Már ekkor is pontosan tudtam, hogy számomra az a cél, hogy emberekkel foglalkozzam. Szeretem motiválni, ösztönözni őket abban, hogy higgyenek magukban, a képességeikben. Legyen önbizalmuk a magánéletükben, határozottak, céltudatosak legyenek a munkájuk során és legyenek megértőek, empatikusak munkatársaikkal, barátaikkal szemben. Ez sokszor nagyon nehéz dolog, minden ember megvívja a maga harcát, de „Könnyebb egyedül boldogulni, ha vannak, akik segítenek.”

Kapcsolódás és törődés

rolunk1

Eddigi munkáim során is fontos volt a kommunikáció, az emberekkel való folyamatos törődés. Innen jött a coach szakma, ami manapság divatossá vált ugyan, de számomra egy bizalmi kötelék köztem, és a között az ember között, aki segítségért fordul hozzám. Ebben a kapcsolódásban én coachként támogatom és segítem őt saját céljai elérésében. Értő figyelemmel és empátiával fordulok felé.

Személyiségfejlesztés és önismeret

rolunk2

Amikor coach-képzésre jelentkeztem, igazából a tréning személyiségfejlesztő, önismereti oldala érdekelt. Itt is az emberi tényezőt kerestem. Úgy gondoltam, hogy segíthet az önismeretem fejlesztésében is. Nagyon sok olyan emberrel találkoztam nap mint nap a munkahelyemen, vagy máshol, akik a napi rutin örökös körforgásában élnek.

Kevés figyelmet kapnak és adnak, a munka válik elsődlegessé, a család, az emberi kapcsolatok pedig háttérbe szorulnak. Nem kommunikálnak egymással, elmennek egymás mellett, boldogtalanok. Azt teszik, amit tenniük kell, amit elvárnak tőlük. Ha pedig valahol – például egy coaching folyamatban – megkapják azt a figyelmet, együttérzést, akkor válik számukra világossá, mennyire is hiányoznak ezek az alapvető dolgok az életükből.

Amikor csak van lehetőségem, igyekszem ösztönözni, biztatni az embereket arra, hogy legyen idejük saját magukra, engedjék meg maguknak a figyelmet, és ha adnak, kapni is fognak. Az a véleményem, hogy a legfontosabb dolog, amire az életben szükségünk van, az a bátorság, hogy szembenézzünk a problémával, hogy kimondjuk ez a miénk. Ne magunkat büntessük úgy, ahogy minket büntettek gyerekkorunkban.